Mikor még csak

Gondolat voltam,

s hosszú évmilliárdokat

Esélyként átaludtam,

nem véltem,hogy

a Lét mily nehéz,

s a Megvalósulás csak

állandó merő szenvedés!-

Mikor a Sötéttel még

gond nélkül utaztam,

s az üres Fagyhoz

még nem kellett paplan,

nem hittem hogy jő

egy tudat-változás,

egy Világteremtő

Isteni robbanás.-

De, jött a Fény,

éktelen sivító robajjal,

s az Ős-sötéttől elszívott

egy Semmiből támadt

óriás sóhajjal,-

s én, megszülve "gyermekem"

ordítottam a Fehérségbe :

Szeretlek FIAAM!-

Immár örökre,

s a végtelen Időben - végre!!!

Akkor megszólalt

a vérig sértett Sötét:

ekkora áldozatot  a Földért,

s  gyarló Emberért- miért?-

S,miért kell

annyira szeretni,

hogy képes vagy a földön

értük élőként elrohadni?-

Miért kell a Testnek

bigottan örülni,

melyből a Szellem

sosem fog teljében

önmagából kibújni?-

S, miért a vágy

a Polaritás után,

ha csak bajt sző

a nemiség nyomán?-

De, nem gázolt le

a megvető strófa,

s, inkább hajtott

a Teremtő-kvóta,

hogy Mit, Miből,s

Mennyit a Világba,

hogy mindennek legyen

nemes tüze, s fénye,

óriás és apró Glóriája!-

A Terv és Akarat,

megmozdult az ősi

Tudat-halmaz alatt,

s az Idők rezdülésén

megszólalt az Élet:

köszöntelek Teremtőm!-

S, imádlak örökké,

mindig, míg Veled élek!

      COGITO ERGO SUM!

              K-ROY-